Kahaya Maria

by **Kahaya Maria** Vas. Júl. 07, 2013 7:52 pm

~ Adatlap

Név: Kahaya Maria
Nem: Nő
Iskola: Sakuradai High School
Szül. ideje: 2038. 06. 12.
Kor: 14

~ Előtörténet

Nos, hol is kezdjem? A születésem körül nem igazán volt nagy hűhó, mármint azon az alap izgatottságon kívül, amin minden első gyermekét váró szülő érez, mint ahogy az én szüleim is. 2038. 04. 12. Ez a születésem dátuma. Délután két órakor jöttem a világra, öt nappal az előre kiszámolt időponttól. Azon a héten szokatlanul nagy volt a hőség, anya elmondása szerint így valószínű ez volt az oka a hamarabb eljövetelemnek. Anyu szerint már újszülöttként is ezüstszínben pompáztak a hajszálaim, amin először meglepődtek, de nem különösen zavarta őket. Sőt ettől még különlegesebb voltam a számukra.
Anya miután kiengedték a kórházból otthon maradt velem és nem is ment vissza dolgozni a munkahelyére, míg annyi idős nem lettem, hogy óvodába kelljen mennem. Nagyon jól megvoltunk így hárman, na meg ott volt a nagypapi és a nagymami is, akik apa anyukája és apukája is. Anyu szülei ugyan is még tini korában meghaltak, így sajnos velük nem találkozhattam.
Aztán nagy változás állt be az életemben. Az óvoda megkezdése után alig két hónappal ugyan is apu bejelentette, hogy a cégénél előléptették és ezért Tokióba kell költöznünk. Egy belvárosi lakás lett az új otthonunk. Szép nagy és tágas, három hálószobával. A költözés örömére az új házban még egy saját szervert is csináltunk, amit főképp én rendezhettem be. Telis tele raktam különféle nagyságú plüssökkel, meg tettem be egy hatalmas ágyat, ami olyan, mint egy trambulin és rózsaszín. Oh, még van benne egy csúszda is, ami egy mini plüssökkel teli kupacban végződik.
És most jön a fontos rész.
- Szia, Mika~chan vagyok! Játszhatok veled? – ő volt az első és legjobb barátom, Mika~chan. Az óvodai első napomon találkoztam vele mikor épp a magammal vitt macival játszottam.
- Uhumm… – bólintottam feléje mire ő leült velem szembe egy zsiráf plüssállattal.
- Hogy hívnak? – felelte egy mosollyal az arcán, amitől máris nem éreztem olyan rosszul magam az idegen környezet miatt.
- Maria… – feleltem halkan miközben a szám elé emeltem a macit.
- Okké~ Mari~chan, mit játszunk?
Így kezdődött a barátságunk. Sokáig megvoltunk, az oviban és az általános iskolában is. Mindvégig, addig a bizonyos napig… Aznap, mikor az általános iskola ötödik osztályosaiként hazafelé az egyik játszótérnél megálltunk beszélgetni. Sok minden történt aznap. Épp azt akartuk kibeszélni, hogy az másik osztályból az egyik fiú mindkettőnknek szerelmet vallott egymás után, mikor az egyik közeli fánál egy csapat kisgyerek labdái felénk nem repült. A labda lábamnál ált meg, úgyhogy fogtam és visszavittem nekik. Mikor oda értem egy sikoly késztetett visszafordulásra. Mika~chan volt az. Egy férfi kapta fel és akarta a kocsija felé cibálni ám ő próbált ellenállni, kap állózni.
- MIKA~CHAN! – kiáltottam el magam majd futva indultam feléjük.
- NEEE! NE… NE GYERE IDE! – kiáltotta felém, ami így megállásra késztetett. Ekkor láttam meg, hogy a férfi nincs egyedül egy másik várta a kocsi hátsó ülésén és kapta el Mika~chan derekát és húzta beelé míg a másik elengedte és átszaladt a kocsi anyós üléséhez és beszállt hamar.
- MIKA~CHAN! – kezdtem el megint futni felé hátha még meg tudom ragadni a kezét és kirántani… de nem értem el. - MIKA~CHAN! – a kocsi ajtaja bezárult és a kocsi nagy sebességgel eltűnt az egyik kanyarban. A kiáltozásomra a közelben lévők későn kapcsoltak és csak addigra értek oda mire a kocsi eltűnt. Fél óra múlva már a rendőrség is ott volt és a szüleim illetve Mika~chan szülei igen csak zaklatott állapotban. Persze én sem voltam különb, végig zokogtam miközben egy kedves rendőr néni próbált kikérdezni a történtekről. Sajnos azonban nem sokat tudtam neki segíteni, csak az autó színét tudtam megmondani neki meg az elkövetőkről egy hellyel, közzel pontos leírást. Aznap éjjel semmit nem aludtam, végig azon jártak a gondolataim, hogy nem tudtam Mika~channak segíteni, hogy nem voltam elég gyors pedig akkor elkaphattam volna és kirángathattam volna a férfi kezéből majd egy felnőtthöz szaladhattunk volna.
Egy hét. Ennyi telt el mire sikerült az elrablók nyomára bukkanni egy nevét és személyazonosságát eltitkoló személy bejelentése után, aki felismerte őket. A kórházban két nappal később láthattam újra Mika~chant.
- Gomen nasai, gomen nasai Mika~chan… – mondtam halkan miközben szorosan átöleltük egymást könnyes szemekkel. Végig magamat tartottam a hibásnak, így nem tudtam megbocsátani magamnak, de Mika~chan… Ő más volt, mikor hallotta a bocsánatkérésem jobb kezét lassan megemelve a fejemre tette majd megsimogatta.
- Nem kell bocsánatot kérned Mari~chan. Nem a te hibád… – halkult el a mondandója végén. Rápillantva láttam a mosolyát melyet magára erőltetett, fáradtnak tűnt és még biztos nem heverte ki akkor a történteket. A testén, több helyen kötések voltak és az arcán is volt egy nagy pukli kötszer illetve zöldes lilás foltok. A csuklóin a kötél, amivel megkötözték is látható nyomot hagyott, ahogy a lelkében is a történtek. Végül a látogatásomnak egy nővér vetett véget mondván, hogy Mika~channak pihennie kell.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott. A kapcsolatunk, Mika~chan és én is…
Két héttel később már újra iskolába járhatott, de mindig valamelyikünk apukája vitt be minket még legalább két hónapig és vitt is haza minket. Mika~chan ugyan úgy mosolygott, beszélgetett, mint régen mégis éreztem, hogy legbelül semmi kedve mosolyogni. Mikor valaki óvatlanul a kérésem ellenére rákérdezett az elrablására a mosolya egy pillanatra eltűnt majd újra magára erőltette és elterelte a szót. Ha ránéztem legkedvesebb barátnőmre már nem tudtam mosolyogni, csak akkor erőltettem magamra, ha felém pillantott. Mindig, minden nap arra a napra emlékeztem vissza és a tehetetlenségemre. Emiatt döntöttem végül úgy hogy az iskolán kívül küzdősportot kezdek el tanulni, így ha megint történne valami ilyesmi meg tudjam védeni Mai~chant… Ám ez áldozattal járt… egy nagy áldozattal. Mika~channal így ugyan is megritkult a találkozásaink száma és ez nem tett jót kettőnknek, főképp Mika~chan számára.
Két év telt el és alsó középiskolába kerültünk. Szerencsére megint egy osztályba, így ott legalább még mindig együtt lehettünk és néha napján még délután is. Mika~chan azonban már ekkor elég keveset mosolygott, és már ekkor sejtenem kellett volna, hogy valami nem stimmel… De nem láttam, ahogy azt sem tudtam, hogy némely osztálytársam megtudta mi történt vele és ezt kihasználva, amikor nem voltam a közelébe valamilyen oknál fogva, azzal piszkálták. De ez nem tartott sokáig… egy nap mikor osztályfelelősként visszafelé tartottam a terembe kezemben egy nagy halom kiosztandó irattal a teremből meghallottam a lányok furcsa hahotázását.
- Kukuku~ na tessék a kis szépségkirálynő… mi az miért nem örülsz, ha?! Az exem most vallott neked szerelmet, te liba! Vagy mi van, neked a durvább pasik jönnek be, akik megkötöznek és megbasznak!
Ekkor éreztem, hogy valami elpattan a fejemben. A kezeimben tartott papírhalom a földnek csapódott, miközben megragadtam az ajtót és olyan erővel toltam félre, hogy a csapódására az egész osztály felfigyelt. Az dög is egyenest felém nézett és arcára kiült a rémület mikor az öklöm az arca irányába haladd. A lány az ütés következtében elvágódott és közben az egész női had felsikoltott köztük ő is. Ám ez nem hatott meg… egyből rávetettem magam és próbáltam ott ütni, ahogy mértem azonban két-három ütés után már ott termett egy férfi tanár és megragadott, majd hátrébb húzott. Azonban én még ekkor is szabadulni próbáltam…
- ERESSZEN! MEGÖLÖM! MEGÖLÖM! MEGDÖGLESZ TE… HOGY, MERTED EZT MODANI! DÖGÖLJ MEG! – a tanár közben többször is rám szólt, de az nem hatott semmit. Az osztálytársaim és az ajtóban állókon is a riadtság látszódott amint megtapasztalhatták ezt az oldalamat is.
- ELÉG! – kiállt ott fel hirtelen Mika~chan, mire mindenki felé nézett. Felállt a helyéről majd lassú léptekkel elhaladt a földön ülő lány mellett, akit megütöttem aztán egyenesen felém tartott és a nyakamba borult.
- Kérlek, hagyd abba… Mari… – mondta halkan a fülembe.
- Mika… sajnálom… – a lány szavai végre lenyugtattak, így mikor a tanár elengedett én is átöleltem könnyes szemekkel. Persze ez után felfüggesztettek egy hétre és a küzdősportok aulásától is eltiltottak, de nem érdekelt hisz így már nem piszkálták a suliban Mikát és a lány, akit megvertem, se mert többet ˝arról˝ szót ejteni.
Ám a dolgok csak itt váltak még rosszabbá… a lehető legrosszabbá… Mika~chan már úgy látszott végre kezd ismét jobban lenni és egyre többet mosolygott, ahogy én is, de aztán… egy délután, mikor egyedül voltam otthon egy telefonhívást kaptam…
- Halló, Kahaya lakás. Maria vagyok! – vettem fel egy ujj mozdulattal a családi telefont jelzést, amely a látóteremben jelent meg. Nem volt kép csak hang.
- Mari… chan… – szólt bele egy ismerős hang ám a háttérben erős süvítő hang jött a kagylóból így nem ismertem fel egyből.
- Mika, te vagy az? Hol vagy? Alig hallak…
- A tetőn vagyok… Mari… figyelj… – Mikával egy lakóépületben laktunk, csak ö pár emelettel feljebb, így nem kellett sokat töprengenem rajta hogy mit értett tető alatt, ám fogalmam sem volt mit keres ott.
- A tetőn? Mit keresek ott, hisz esik… Kizártad magad? Mindjárt felme…
- NEM… nem jöhetsz fel… Mari én… nem bírom tovább… – szakított félbe, majd kezdett bele egy olyan mondatba, amitől hirtelen nagyon megrémültem mintha tudtam volna, mire készül. - Én nem akarom ezt tovább… te is szenvedsz ˝az akkor történtek˝ miatt… látom, mikor rám nézel… és sem bírom tovább… – ekkor a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Cipő nélkül rohantam ki egyenesen a lépcsők felé véve az irányt és indultam el felfele.
- Miket beszélsz… Ne bolondozz, Mika gyere… gyere le, MIKA!
- *szipog* Sajnálom Mari~chan… és kérlek, ne hibáztasd magad… és ég veled.
- MIKA! – már késő volt letette. Ekkor egyre gyorsabban kezdtem el felfelé futni, még meg is botlottam egyszer, de nem törődtem vele felkeltem és rohantam tovább. Végre felértem az ajtóig, majd sietve beütöttem a zár biztonsági kódját.
- Mika! – néztem körbe, de nem láttam senkit. - Mika!... Hol vagy… Mika… – az esővel kevert szél ekkor sikoltás hangját hozta fel a tetőre… - Ne… Mika… – már megint elkéstem… nem, nem hittem el… már megint. Lélekszava rohantam lefelé a lépcsőn többször el is estem, gurultam, de folytattam épp, hogy csak kinyílt előttem a fotocellás ajtó mikor kiértem már egy kisebb tömeg gyűlt oda. Mika nevét kiálltba furakodtam át magam és akkor megpillantottam… mikor megláttam a lány mozdulatlan testét a víz és vér keverékében, lassan odasétáltam hozzá, majd a test előtt összerogytak a lábaim…
- Mika… Mika… – megfogtam a kezét, ami hideg volt, jég hideg… ekkor valaki megragadott és meg próbát arrébb vinni és ekkor kitört be lőelem. - NEEEEEE! MIKA, MIKA KELJ FEL! KELJ FEL! MIKA… – kezdtem hisztérikus rohamba és nem engedtem a halott barátnőm kezét.
Heteket hagytam ki az iskolából, és egyre csak magamat okoltam… A tanulmányi jegyeim kezdtek romlani és az osztálytársaimtól is elhidegültem. Ha hozzám mertek szólni mogorva arckifejezéssel ijesztettem el magam mellől.
Végül aztán eljött az új tanév kezdete. Bár a jegyeim rosszak voltak ám még annyira épp elég volt a szintem hogy átmenjek az alsó közép második évfolyamára, bár ez annak is köszönhető – ha mondhatjuk így – hogy a történtek miatt a tanárok elnézőbbek voltak tekintve hogy ˝AZ˝ előtt nem voltam egy rossz tanuló.
Új osztály, de ugyan az a magány. Továbbra sem engedtem magamhoz közelebb mást. Igazság szerint iskolába sem akartam járni, csak otthon a szobámban lenni és sírni, de azt már tehettem meg. A lakás a lakóépület előtti rész mind arra a napra emlékeztet így nem bírtam ott meglenni ezért az iskola diákszállóján kaptam egy szobát.
Egy nap aztán minden megváltozott… Ugyan olyan rosszul kezdődött, mint minden nap, de felkeltem majd elindultam az iskolaépület irányába. Szakadt az eső, úgy ahogy a könnyei mis a szívem mélyén. Mikor ilyen az időjárás olyankor még rosszabbul érzem magam, hisz AKKOR is esett. Útközben neki is dőltem a vizes falnak mely körbe kerítette a sulit. Az esernyőm is kiesett a kezemből, ahogy leszegtem fejem és könnyezni kezdtek a szemeim. Remegtem, és furcsán vettem a levegőt… éreztem amint az esőcseppek nekem csapódnak, ám hirtelen megszűnt ez az érzés. Felkaptam a fejem és egy felső gimis lányt pillantottam meg esernyővel a kezében.
- Így meg fogsz fázni… és a tanár sem fog örülni, ha csurom vizesen jössz be. – mosolygott rám kedvesen. Mosolya pedig ugyan azt a meleg érzést keltette bennem, mint Mikáé régen.
- *szipog* Nem érdekel… – feleltem mogorván majd ellöktem az esernyőt tartó kezét és otthagytam a saját ernyőmmel egyetemben. Mélyen bántott is a dolog… az a lány, az a mosoly… nem akarok közel kerülni hozzá… nem akarok még valakit elveszteni… nem.
Később ebédszünetben az eső ellenére is úgy döntöttem a tetőn akarok enni, ott legalább egyedül lehetek… ott sírhatok. Ám nem ment minden, úgy ahogy terveztem. A folyosón neki mentem… nem inkább direkt nekem jött egy senpai. Nem zavartattam nagyon magam, csak mentem tovább mintha mi sem történt volna, de…
- Hé, te! Mit képzelsz hová mész?! – kapta el a vállam és fordított vissza maga felé.
- A tetőre… – válaszoltam majd lekotortam magamról a kezét és megfordultam, hogy folytassam az utam.
- Nem mész te, sehova míg nem kérsz bocsánatot! – ügyet sem vetettem rá így a lány utánam sietett és hátba lökött. Ekkor kissé felhúzott, így reflexből vissza akartam ütni ám meglepő módon elkapta a kezem.
- Hm, látom tanultál harcművészetet, de a tudásod mit sem ér az enyém ellen. Szánalmas… – azzal elengedte a kezem és beállt védekező pozícióba. Egyre jobban idegesített, így nem tudtam annyiban hagyni. Mintha csak azt mondta volna, hogy nem tudnék megvédeni senki… talán igaza is van. De akkor is…
Már emeltem is a kezem, hogy visszaüssek ám ekkor a hátam mögött tapsolni kezdett valaki.
- Remek, bemutató, de ideje befejezni Kahaya~san, Kadowaki~san! – szolt ránk a szigorú nő hang, kedvesség mögé rejtve magát… hátborzongató volt még számomra is. Mikor megfordultam azonban nagyon meglepődtem. Ugyan az a lány volt, akivel reggel találkoztam. Most viszont teljesen máshogy viselkedett. Mosolygott mégis megrémültek tőle a diákok.
- Mindenki oszoljon! – parancsára mindenki mozgolódni és távozni kezdett. - Kahaya~san, a tetőre tartott igaz? Az tiltott ilyenkor.
- Hm… – csak ennyi volt rá a válaszom, majd fogtam magam és elsétáltam mellette tartva az irányt a tető felé.
- Ebben az esetben veled tartok. – ekkor a háta mögül előkapta az esernyőm és felém nyújtotta. Szótlanul kiragadtam a kezéből, míg ő csak zavarba ejtően mosolygott rám.
Végül kint álltunk a zuhogó esőben, az eső most valahogy nem zavart… elmém csak arra fókuszált, hogy miért pont az én egyszemélyes esernyőm alatt kell neki is meghúznia magát is, ráadásul ezt az egészet olyan természetesnek veszi, mintha gyakran kerülne másokhoz ilyen közel.
- Tudod, én nem igazán szeretek magázódni… Nem hívhatnálak csak Mari~channak? – törte meg a feszült csendet egy kérdéssel.
- Nem… – utasítottam el. Engem nem hívhat senki, így csak Ő… egyedül Ő. A lány csalódottnak tűnt egy pillanatra ám aztán újra elmosolyodott és megszólalt.
- Akkor Maria~chan? – a nevem kimondása és a mosolya még zavarba ejtőbb lett hirtelen, így gyorsan elkaptam a tekintetem.
- Ezt igennek veszem…*kuncog* Cserébe hívhatsz Mira~channak, amikor csak akarsz… – mosolygott továbbra is, majd hirtelen… feltett egy kérdést.
- Mond csak Maria~chan, miért sírtál ma reggel? – a kérdése hirtelen olyan volt, mint egy hideg zuhany. Az emlékek újra megrohamoztak, az kezem ökölbe szorult és a fogaim erősen egymásnak feszültek, ahogy visszatartottam a sírást…
- Oh, sajnálom… rosszat mondtam? – vált bűnbánóvá a tekintete, majd olyat tett, amire nem számítottam. Magához ölelt szorosan.
- Tudod, nem kéne visszatartanod… – nem mondta ki, de tudtam mire gondol és a testem is… hiába ellenkeztem, ahogy ott ölelt a könnyeim kifakadtak és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon és szívódtak fel a lány egyenruháján. Mikor megnyugodtam Mira~san megkérdezte ismét és akkor meglepő, de elmondtam. Az első személy, akinek elmondtam az egészet, egy vadidegen lány, mégis valahogy úgy éreztem: Neki elmondhatom, meg fogja érteni… Elmondtam neki azt is, hogy magamat hibáztattam, hogy nem voltam elég gyors egyszer sem… Ekkor ismét magához ölelt ám most mást is tett… éreztem amint a neurolinkeremhez csatlakoztat valamit, amit aztán az eszköz ki is mutatott.
~ K-kábeles csatlakozás?~ teljesen meglepett a dolog, ahogy az is, amit mondott.
- Maria~chan… szerintem se a te hibád, fölösleges emiatt ostorozni magad… viszont ha gyorsabbá akarsz válni… – ekkor átküldött egy fájlt. - … fogadd el és olyan gyorssá válhatsz, mint senki más…
- BB2039.exe fájl? Gyorsabb bárkinél… – haboztam, alig fél perc volt csak, míg elgondolkoztam, de végül rákattintottam a telepítés gombra. Amint a töltés befejeződött hirtelen tűz animáció jelent meg majd egy írás jelent meg előttem: Welcome to Accel World. Mira~chan ez után megkért, hogy váljak le a hálózatról és holnapig ne is csatlakozzak fel, amíg nem találkozunk ugyan itt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de kérdezgetni már nem volt időm hisz becsengettek.
Aznap este szörnyű rémálmok gyötörtek. Árnyak suhantak, gonosz arcokkal. A múlt megismételte önmagát. Ott álltam tehetetlenül, mozdulni sem tudtam miközben Mika~chant elragadták mellőlem az árnyak. A hangja, a sikolya… kínzott. Gyorsabb, gyorsabbá akarok válni… MOZDULJ, mozdulni akarok, meg akarom védeni…
Aztán egy idegen hang férkőzött a fejembe mely egyre csak azt kérdezgette: Gyorsabbá akarsz válni?
Majd a tetőn találtam magam…
- MIKA NE! – nyújtottam a karom a lány felé, de ő csak könnyes szemekkel rám mosolygott, majd levetette magát a tető pereméről… Ekkor riadtam fel, testem verejték borította és erősen ziháltam mintha valóban futottam volna.

~ Kinézet

Mindösszesen 152 cm magas, melyhez 49 kg párosul. Fakó szürke, ezüstös hajszíne végett - mely válláig ér - kiváltképp kilóg az átlag japán emberek közül. Szemei világos, zöldes színben pompáznak. Bőre hófehér, de ez még nem jelenti azt, hogy vámpír. Very Happy

Általában ha épp nem az egyenruháját viseli, szeret szoknyát és valami hozzá illő felsőt viselni. Hajában pedig mindig található egy az öltözékéhez illő csat vagy masni.
Főbb ismertető jele a komoly vagy épp unott arckifejezés és a szájából kilógó Pocky pálcika, melyből mindig hord magánál egy dobozzal.

~ Direct Link Avatár Kinézet

Avatárjának külseje nem sokban tér el az eredeti külsejétől. A változások csak néhány plusz testrészben és ruházatában mutatkozik meg. A plusz testrészek egy pár fekete cica fül a fején és egy ugyan csak fekete macska farkinca, illetve a hátán két démonszárny. Mindegyik kiegészítő a lány érzelmeire vagy akaratára reagál, mintha csak igaziak lennének, de a szárnyakkal, ettől függetlenül még nem tud repülni. A ruházata egy fekete nyújtott póló mely combközépid ér le, alatta egy fekete bikini alsóval. A fején pedig egy fekete katonai sapka foglal helyet jobb oldali cica fület eltakarva.

~ Jellem

Első ránézésre egy agresszív, kötekedő lánynak tűnik és ez így is van. Na, jó nem teljesen. A lány védekezésképp húzta fel magára az agresszív, mogorva külsőt. Valódi énje ennél ugyan is mimózáb. Bár nem mutatja, ki könnyen megijed bármitől, nem szereti a tömeget, és könnyen megbántódik. Még mindig szenved a múltjában történtek miatt és ilyenkor sírva is szokott fakadni. Csak a Szülője az egyetlen, aki képes lenyugtatni, ha sír, vagy ha nagyon dühös.
Ha a Felgyorsult világba kerül, még inkább eltemeti magát a maszkja mögé, így könnyen elveszti a fejét és olyankor tör-zúz.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

~ Adatlap

Név: Azure Reaper – Azúrkék Kaszás
Nem: Nő
Légió: Prominence – Vörös Légió
Szín: Kék

~ Első Linkelésed

Másnap az iskola előtt várt már rám a senpai, és együtt is mentünk be. Ám nem egyből a tantermeinkbe. A tetőre hívott majd ott megkérte, hogy indítsam el a „Burst Link” paranccsal miután csatlakoztatja a kábelt. Kissé vonakodva, de megtettem. Ekkor ért a meglepetés. A világ kék színbe burkolódzott és a testem mozdulatlanná vált és saját magam mellett álltam a Direct Link avatárom testében.
- Hm, nagyon aranyos avatár, illik hozzád… – kuncog egyet a lány majd elmagyarázta, hogy mi is történt. Felgyorsulás… mindenki megállt… Először nem igazán akartam elhinni, de aztán Mira leállítatta velem a programot és megnéztem a telefonomon az órát. Egy másodperc is épp hogy csak eltelt az óta, hogy kimondtam azt a két szót. Majd ismét megkért, hogy lépjünk be. Elmondta, hogy ez nem csak időstoppolásra való, hanem a menüje megnyitásával megjelenik az ezzel a programmal rendelkező neve a közelemben, és ha rákattintok, kihívhatom egy párbajra.
- Párbaj? – kérdésemre a lány rákattintott egy névre: Azure Reaper. Ekkor a világ megváltozott, mintha a pokolba kerültünk volna. Az épület a látkép onnan minden olyan volt mintha a démonok világába lettünk volna. És ott volt velem szembe egy ismeretlen vörös színű avatár aki Mira hangján szólalt meg.
Így tudtam meg, hogy mostantól bármikor kihívhatnak párbajra, ha fel vagyok csatlakozva a netre. Hogy mindenképp nyernem kell, különben pontokat veszítek, és ha azok mind elvesznek, nem lehetek többé gyorsabb a többieknél.
Majd ezek után még ki is kellett állnom Mira~san ellen hogy megtanulhassam használni a képességeim és megszokjam ezt az új testem mely úgy tűnik magasabb mint az eredetim.

~ Kinézet

Mint ahogy neve is mutatja színe a azúrkék. A fejét egy világosabb kék színben pompázó kapucni veszi körül mely a (hiányzó) orrtól a nyak aljáig elfedi. A kapucni ezen részén egy fél kristálygömb és egy hangszóró található amin keresztül a lány hangja hallatszik. A kapucnihoz ezen kívül tartozik még két hosszú ugyanolyan színű egyenként húsz centi széles 1 méter hosszú szalag ami random tekeredik, a lány karjai körül vagy mögötte mintha csak élnének. Magassága 170 cm, ami közel 20 centivel magasabb, mint saját maga. Szemei és ˝fülei˝ sötétvörös színben pompázik. A nyaktól induló gallér, ami a mellekig ér le sötét (azúr) kék, míg a testét borító többi burkolat világosabb kék színt vesz fel. A hajlatok maguk gömbökből álnak és ugyan olyan kékek, mint a gallér. A galléron és a hasi tájékon is fellelhető egy-egy félgömb kristály a testén, mind kék színben. Lábfejei hegyesek és függőlegesen állnak ugyan is az avatár a földdel nem érintkezik a nagyobb gyorsaság elérése érdekében. Deréktól csípőig kék lefelé mutató nyíllemezekből áll a burkolata, ami picit tovább is nyúlik ezzel eltakarva a comb és a test csatlakozási helyét. A burok egyes részeken nem fedi a testet, ott látszanak a vízszintes szürke szelvények, melyek a testet alkotják.

Kahaya Maria AzureReaper2_www.kepfeltoltes.hu_

Avatárhoz tartozó alap felszerelés /Külső fegyverzet/: Egy kasza mely fehér színű, egyedül a penge része világos kék energiából áll amit ki be kapcsolhat a használója. A nyele két méter hosszú. Az egyik végén egy dísz található melyen ugyan csak található egy kristálygömb kék színben. A másik végén található a penge mely, mint már említettem világoskék energia alú. A szilárd részén két különböző méretű kristálygömbbel díszítve.

~ Különleges Képesség

Név: Reaper Acceleration / Kaszás Gyorsulás
Szükséges felszerelés: -
Leírás: A név kimondásakor a lányon és fegyverén található kristályok és a szeme felizzanak. Ezután a lányból egy támadás elejéig egy utókép képeződik, ami a kétszeres gyorsaságának köszönhető. Az utókép maga is sebez, de csak fele akkorát mint az eredeti!
Fejlődés:
1. szint: 1db utókép, 2x gyorsaság – 1 támadásig
2. szint: 2db utókép, 3x gyorsaság – 1 támadásig
3. szint: 3 db utókép, 4x gyorsaság – 1 támadásig

by **Kuroyukihime** Vas. Júl. 07, 2013 8:00 pm

Muhaha! Enyém lett a második kari előtöri címe XD

Na, de akkor Maria~channak a következők járnak:
10 elosztható pontocska és az alap pontozás:
Erő: 1
Védekezés: 1
Intelligencia: 0
Sebesség: 1
Különleges Képesség: 0

Illetve 100 Bp.
Brust pont: 100Bp
Életpontod: 1000 HP
K. Képesség meghajtód kapacitása: 200 MP

A K. képesség 180-at fogyaszt.

by **Kahaya Maria** Szer. Júl. 10, 2013 5:34 pm

Adminin engedélyel speciális képesség megváltoztatva!

Kuroyukihime

by Ajánlott tartalom

Kahaya Maria

Kahaya Maria

Re: Kahaya Maria

Re: Kahaya Maria

Re: Kahaya Maria